Keresés
 
 
Megtekintve: 659 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

Apa csak egy van

Apa csak egy van

 

 

           Apátlan társadalomban élünk. Elnőiesedő szakmákról számolnak be a statisztikák, lágy, finomlelkű, gyöngéd férfiakról álmodoznak a szerelmes lányok, akiket már nem kell meghódítani, hisz eleve ők a kezdeményezők, a csábítók. Az apaság nem egy megbecsült szakma. A leendő ara titkon vőlegényében is apja jellemvonásait véli felfedezni. Akarja is, meg nem is. Legföljebb majd a saját képére formálja. Az egyre ritkuló házasságkötések pedig hamar válással végződnek, mert az első gyermek után a nő már azt bizonygatja magának, nem azt kapta, amit keresett, s már ki is ábrándult a férfiakból. Miközben a szüléssel az anya is megszületett, a férjet váratlanul éri az apaság, aztán visszavonul vagy kiszáll a kapcsolatból. Vagy azért, mert nem volt mintája, amibe kapszkodjék, vagy, mert őt is harminc éves koráig csak anyja nevelte. Nem volt, aki megtanítsa, mit jelent győzni és vereséget szenvedni, küldetést teljesíteni. Pedig létezik apai ösztön is...

Az ebben a témában sokasodó reklámok, hírek, konferenciák, rendezvények, projektek is azt sugallják, hogy apa nincs és nem is kell. A családon belüli erőszak, a női egyenjogúsítási küzdelmek, a „míí-túú” botrányok, az árva gyermekek „szaporodása”, a válás utáni „egyszülős”, csonka családok jogai, a fiatalkori bűnözés, a kábítószeres bandák garázdálkodásainak hátterében, de még az egyházon belüli kiscsoportos beszélgetésekben is javarészt ezt érjük tetten: mi nők oldjuk meg magunk a problémát. Boldogulunk apa nélkül is. Mert a férfiakra nem lehet számítani. Rájuk már nincs is szükség... Legfeljebb, mint pénzkeresőkre és tartásdíjfizetőkre. Különben megbízhatatlanok, éretlenek, „offline” vannak, nincs közük a gyermekneveléshez, ezt amúgyis mi jobban tudjuk. Jobban értünk a kommunikációhoz, a manipulációhoz. Ehhez kifinomultabbak az érzékeink. Van lakás, autó, munkahely, a gyermek is felhányódik valahogy. Vagy ki tudja?...

              Hiszen a várandósság első pillanatótól az iskolás kor végéig a gyermek csak nőkkel találkozik. Sok esetben elvált vagy boldogtalan nőkkel. Mit számít, hogy a leányka apás, a fiúcska anyás. Az anyuka majd megbírkózik egyedül. Jobban bírja a gyűrődést. Nem szeretné, hogy a gyermekben életre szóló traumát okozzon, hogy apja részeges, erőszakoskodik, és nem lehet rá számítani. Egy amerikai válóperes bíró is olyan alapon ítélte a gyereket az anyának, hogy a tehéncsordában is a borjúk a tehenek után mennek, nem a bikák után...

          Úgy tűnik, az egyházban is – minden patriarchális fóbia dacára – jelen van ez a kontraszt. Jézus férfi volt, ezért az apostolok is férfiak, de azért a „szent asszonyok” többen vannak, mint a papok és leviták. Ők a kezdeményezők, ők a hírvivők. A vallásos fiatalok is inkább lányok. Tetszik nekik, ahogyan a pap szépen beszél, hat az érzelmeikre, és élmény, hogy együtt lehetnek. Fiúk akkor csapódnak a közösséghez, ha valamelyik kiszemelt lány okán ők is érdekeltek. Aztán jön a párválasztási periódus, majd kezdenek le- és kimaradni... S az egyház örvend a keresztény ifjúságnak, hisz övék a jövő.  A vallási rajongás eddig tartott. Jó esetben majd évek múltán ifjú jegyesként talán előkerülnek.

A nők teszik ki a hívek nagy hányadát. Ők az ájtatosabbak, a fogékonyabbak a lelkiekre, velük tud inkább misszionálni az egyház. A (fiú) gyermekek apjuktól inkább az olyan apa-isten képét látják, aki távol van – hiszen külföldön dolgozik, pénzt keres, vagy otthagyta a családot –, nehezen megközelíthető, szigorú, csak parancsol és ellenőriz, még vetélytárs is, mert Ő a főnök, nem én... És nem játszik velük, nem emeli át a küszöbön, nem dobja fel és nem fogja ki. Isten anyai arcát kell tükröznünk, az anyai vonások melegebbek, befogadóbbak, engedékenyebbek – hangoztatják a mai kritikusok. Így nem ijesztjük el a gyermekeket, a hívőket Istentől, az egyháztól. Hisz az egyháznak is olyannak kell lennie, mint Istennek. Megbocsájtónak, türelmesnek, irgalmasnak.

Ám ha rejtett módon is, de az alapemberek a férfiak közül kerülnek ki. Imádkozó asszonyok és cselekvő férfiak, egy kis túlzással talán így kiegyezhetünk.

             Ha viszont ennyire szeretnénk elnőiesíteni, vagy kasztrálni a világot, akkor hol maradnak a férfi szentek erényei: a küzdés, az állhatatosság, a kitartás, a kezdeményező erő, a bátorság, a becsületesség, a felelősségvállalás, az aktív alkotás, áldozathozatal és konfrontálódás? Ezeket az erényeket kitől, hol tanulja meg gyermekünk? A leánygyermek ugyancsak. Szembemenni a nehézségekkel, vállalni a kihívásokat és felvenni a harcot a gonoszságal, – ez kire marad?

A különféle pszichológiai szakkönyvek, tanácsadók mindenfélét ajánlanak: részmunkaidős munkahelyek, szociális intézkedések a nők védelme érdekében, családbarát gazdaság, politika, és hasonlók, csak egyet felejtenek el megemlíteni: a nők, bár hamarabb érnek pár évvel – tanulják meg tisztelni és elismerni a férfit. Ahogy nem megoldás a nők kihasználása, az erővel való visszalélés, úgy fordítva is igaz: a nőknek sem kellene visszaélni Isten adta képességeikkel. Ez nem az ő jogaik csorbítását jelenti.

  Öngyilkos társadalom, amikor az Isten által kódolt szerepek, feladatok felcserélődnek vagy viszonylagossá válnak. A tisztelet is a szeretet jele. A férfi háromszor  kevesebbet beszél, mint a nő. S ez így van rendjén.  De attól ő is millió más módon jelez, reagál, üzenetet közvetít. Ezért van szükség a gyermeknek legalábbb olyan mértékben apára, férfi mintára is. Így lesz egészséges. Emlékszem, megboldogult édesapám és édesanyám nem jártak pszichológiai tréningekre és nem vonták kétségbe egymás nemi szerepét vagy illetékességét. Egymást nem elbátortalanították önazonosságában, hanem megerősítették.  Nekünk sem volt könnyebb gyermekkorunk másokénál, s szüleink mégsem a válást tartották az egyetlen, lehetséges megoldásnak. De kaptunk egyaránt anyai és apai szeretetet, mintát. Egy anya nem tud apa lenni, ha akar sem. Ahogyan a férfi sem szülhet gyermeket. Ezért fontos figyelni a másikra, a másik szeretetnyelvére, hiszen nemcsak verbális kommunikáció létezik. Létezik a csend, gesztusok, a hallgatás, a tekintet, az imádság, az Istenre együtt figyelés kommunikációja is.

Ezért tartom különösen is értékes ajándéknak a marosszentgyörgyi kármeliták nem rég megjelent könyvét: Szent József, az Atya árnyéka.[1]

Ebben a könyvben, amelyet Katalin nővér a 2010-ben elhunyt lourdesi plébános misztikus elmélkedéseit ültette át magyarra, a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy Szent József akkor is valódi, igazi apa, ha nem volt biológiai, vérségi „köze” Krisztushoz. De jogilag Mária férje volt, és így a Kis Jézus valóságos apjának is számított. Nem csak gyámnak kijelölt felügyelő, hanem igazi családfő. Ebben az érthetetlen helyzetben is, amikor el kellett volna bocsátania mennyasszonyát, vállalta Máriát. Gyötrődéseiben kikérte Isten „véleményét”, és alávetette magát ennek az őt felülmúló akaratnak. Máriától elleshette az Istennel tartott szoros kapcsolat titkát, de emberi, férfiúi, apai magatartásával teljes jogú apaként viselkedett Jézussal. Mint kiscsikót betanította az életre. Bizonyára együtt játszott, sokat beszélgetett vele. Voltak férfias dolgok, amit ketten beszéltek meg.

Igazi mentor szerepet töltött be. Megtanította a gyermeket hiszti nélkül szenvedni, kitartóan, Istenre hagyatkozva munkálkodni. És lassan háttérbe vonulni, engedni, hogy működjön a Gondviselés. Józsefnek szavát sem hallani az evangéliumban. Micsoda kommunikáció! Mária pedig elismerte, tisztelte József férfiúságát, anélkül, hogy házi sárkánnyá változott volna. Távol állt tőle az amazon szerep, a harcias, folyton versengő-tiltakozó vagy jogaiért lándzsát törő matróna gondolata is.

Emellett Szent József a csend embere. A csendben, az álomban engedjük ki a dolgokat ellenőrzésünk alól, és hagyjuk, hogy Isten megszólaljon, vezessen, alakítson. A Szentcsaládban az a követni való minta, hogy nem az érzelem és a ráció feszült egymásnak, nem a férfi volt a fej, s a nő a nyak, hanem mindketten, a maguk okoskodás, magyarázkodás, kibúvó-keresés nélküli egyszerűségében Isten kedvét keresték, az Úr akaratára voltak kíváncsiak, szabaddá váltak önmaguktól férfiasságukban és nőiességükben egyaránt.

József úgy menekült meg az egó, a becsvágy gőgjétől, hogy rábízta magát az Úrra. Gyakorolta az akaratunkat, öntörvényűségünket elengedés művészetét. Nem kellett bizonyítania Mária előtt, nem késett le sehonnan, hiszen az idő neki dolgozott. Értelmével belesimult a Szentlélek megvilágosító áramába, így vált éleslátóvá minden pillanatban.

Milyen jó lenne, ha a mai házaspárok is újragondolnák kapcsolatukat ennek a misztikus mélységnek és magasságnak hétköznapi egyszerűségében. Ha megtanulnák tisztelni és elfogadni a másik titkát. Jobban megbecsülnék egymást, nem lenne annyi apakrízis, annyi egyedülálló anya, árva gyermek és frusztrált apa.

Ők lennének a családban Isten jobb és balkeze. Ők lennének az Atya árnyéka. Mint Szent József. Az árnyék olyan, mint egy palást: kijelöl, megvéd, beburkol, hűsít, és jelzi, hogy ott van veled Valaki, aki nagyobb nálad. Övé vagy.

 

[1]André Doze: SZENT JÓZSEF, AZ ATYA ÁRNYÉKA, Verbum, Kolozsvár, 2019

LINKEK:

https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/sebestyen-peter-apa-csak-egy-van/

http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-apa-csak-egy-van/

https://hargitanepe.eu/apa-csak-egy-van/

http://www.eloszekelyfold.com/web/I1030--C28--Publicisztika--APA_CSAK_EGY_VAN.html

https://katolikus.ma/apatlan-tarsadalomban-elunk-mikozben-apa-csak-egy-van/

 

 

 




« vissza
 
 





btz webdesign