Keresés
 
 
Megtekintve: 179 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

Azt hittem, hogy, pedig dehogy!

Azt hittem, hogy, pedig dehogy!

A szeretetről két felvonásban

 

         Farsang farkán, a Házasság Hetének végén történeteket olvasok. Épp Bruno Ferrero[1] van soron. Beleolvasztva mindennapjaimba továbbpörgetem esszenciájukat, és meglepő következtetések, tanulságok szűrődnek le belőlük. Adva van egy család, két házastárs, vagy egy hivatásszerűen „összezárt” közösség, esetleg „csak” egy sima párkapcsolat, ahol évek telnek el együtt, egymásra utalva a közös fedél alatt. Már azt hinnénk, ki-(meg)ismertük egymás rigolyáit, kipuhatoltuk egymás természetét, hazulról hozott szokásait ismerjük, és megtanultunk elnézőnek lenni iránta.

         A kölcsönös bizalom, a megbocsátás, az „egyfelé húzzuk a szekeret"-elv összecsiszolt, mert együtt könnyebb a család terhét cipelni, így több az örömünk, a bánat megosztható, a fájdalom elviselhetőbb, szeretni kötelesség és egyébként is: így szép ez az életre szóló kaland. Közben évek, évtizedek telnek el, és a (meg)szokás hatalma is nagy úr lesz, a figyelem is csökken, kialakul a „nekem jó így" érzés, rutinossá válnak a mozdulatok, gesztusok, már egy pillantásból értjük egymást, minek változtatni, vagy erőltetni a változást, főleg magunkon. Hisz a másik így is elfogad,  jó ő úgy is nekünk, ahogy van. És el kell jönnie jobb esetben az ezüstlakodalomnak vagy a boldoggáavatásnak, nemritkán pedig a mennykőnek kell belecsapnia, hogy észrevegyük: a szeretett társam egy titok. És nekem eszem ágában sem volt megfejteni őt. Még csak meg sem próbáltam. Talán egy nem várt helyzet, fájdalmas élmény deríti ki: bizony mekkora hős, szent mellett éltük ki a magunk laza természetességét, jottányit sem mozdítva, hogy talán neki is könnyebb legyen. Mekkora türelem kellett neki hozzám, fel sem fogni ép ésszel..

       Pedig sokszor elég lenne egy zsebkendőnyi figyelem, beleérzés, vagy a másik által nyújtott tükör, hogy észrevegyük magunkat, és jobban szeressünk.

Első felvonás: Jenő és Joli

Jenő és Joli lelkesen beszélgettek, amikor Jenő egy pillanatra elhallgatott, elővett egy fehér zsebkendőt a nadrágzsebéből. Kihajtogatta, majd kifújta az orrát. Joli zavartalanul beszélt tovább. Néhány erőteljes fújás után, az élek mentén gondosan visszahajtogatta a zsebkendőt, míg végül eredeti formájába nem került, majd visszatette a zsebébe.

Mikor ismét Jolira nézett, az asszony elnémult. Tátott szájjal nézett Jenőre. Nem hitt a szemének, s ezt tekintete is elárulta.

–        Valami baj van? – pillantott oda kérdőn Jenő.

–        Mindig ugyanígy visszahajtod a zsebkendődet, miután kifújtad az orrod?

–        Igen, de mi a baj ezzel?

–        Hát csak az, hogy huszonöt éve vagyok a feleséged, de sosem vettem észre, hogy orrfújás után visszahajtogatod a zsebkendődet.

–        És?

–        Csak annyi, hogy mikor ruhát mosok, és megtalálom a zsebedben a szépen hajtogatott zsebkendőt, azt hiszem nem is használtad, ezért mosás nélkül visszateszem a fiókba.

Erre Jenőnek esett le az álla. Néhány perc múlva felkiáltott:

–        Most már értem, miért kellett annyit vesződnöm a szemüvegem törölgetésével!...

Második felvonás: Kis Szent Teréz „boldogsága”

Kis Szent Teréz nagyon ellenszenvesnek találta egyik nővértársát, akit anélkül, hogy megnevezett volna, ekképpen írt le: „Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám.” Ahelyett, hogy kerülte volna, Teréz állandóan kereste őt, és úgy bánt vele, mintha ő lenne az, akit a legjobban szeret. Ez olyan jól sikerült, hogy a nővér egy nap megkérdezte: „Lenne olyan szíves, és mondaná meg, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rám néz, mindig mosolyogni látom."

Teréz halála után, mikor a boldoggáavatási eljárás során tanúskodni hívták az ellenszenves nővért, ő elégedetten így szólt: „Ami engem illet, annyit elmondhatok, hogy élete során igazán boldoggá tettem.”

Csak tizenhárom évvel később tudta meg, hogy ő volt az a legkevésbé rokonszenves nővér, akit Teréz az írásaiban megemlít.

A káplán vallotta be neki az igazságot, végső elkeseredettségében...

***

Mennyi titok van még a másikban: testvér, rokon, barát, házastárs, munkatárs, – amire nem leltünk rá. Legyünk kíváncsiak, mi rejtőzik még benne. Ne szokjuk meg a jót. Legyen az inkább ajándék. Legyen bennünk készség a gyermeki rácsodálkozásra, a folytonos meglepődésre. Megfordíthatjuk az ellenérzések irányát is: még jobban szerethetjük őt. Tehetünk azért, hogy előcsalogassuk belőle a rejtett jót. Feltörve a héjat, meg fogunk lepődni. Magunkon is. Érdemes hát keresni, megnyílni előtte, lehetőleg még most, mielőtt sírba vinné titkait. Hálásabbak leszünk.

Szent az, aki átengedi magán a fényt...

[1]In. Bruno Ferrero: ELÉRKEZETT A HAJNAL, Don Bosco Kiadó, Bp. 2015.

 

LINKEK: 

  http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-azt-hittem-hogy-pedig-dehogy-a-szeretetrol-ket-felvonasban/

https://katolikus.ma/azt-hittem-hogy-pedig-dehogy-szeretet-ket-felvonasban/

https://eszm.ro/2019/02/20/a-szeretetrol-ket-felvonasban/




« vissza
 
 





btz webdesign