Mottó:

„Lélegezz bennem, Szentlélek, hogy szenthez illően gondolkodjam!

Te késztess engem, Szentlélek, hogy szenthez illően cselekedjek!

Te hozz bennem gyümölcsöt, Szentlélek, hogy vonzódásaim szentek legyenek!

Adj erőt, Szentlélek, hogy a szent Erőt őrizzem!

S te magad légy az én őrzőm, Szentlélek, téged és fényedet magamban soha ki ne oltsam!”

(Szent Ágoston imája)

Ünneplő testvérek!

Elmélkedésünk elején töprengjünk el a kéz jelentésén.

1. A kéz lesújt, öl, simogat, ölel és gyógyít. Enni ad és elvesz, megrövidíti a másik vagyonát, vagy ajándékot nyújt neki. A kéz dolgozik, alkot és rombol, fenyeget, magasba lendül, összekulcsolódik. A kéz áld, hív, kitárul. A kéz megköt és elenged.

Kezünket tördeljük, amikor tanácstalanok vagyunk, kezünkkel tiltakozunk, amikor mások közeledését szeretnénk hárítani, zsebre tesszük, ha unatkozunk, vele támaszkodunk, mikor már kibillennénk egyensúlyunkból. Kezet rázunk egymással barátságunk vagy kibékülésünk jeléül, kezességet vállalunk adott szavunkért vagy felebarátunk igazáért, kezünket nyújtjuk a segélykérő ember felé, kézenfogva vezetjük szerelmes jegyesünket az oltárhoz. „Készségesen” rendelkezésére állunk annak, aki tanácsunkat, időnket óhajtja igénybe venni, kezünk munkájából szeretnénk el- és fenntartani a magunk és családunk egzisztenciáját. Az aláírás, a kézimunka, a kézírás, a kézügyesség gépesített világunkban sem pótolható. Eredetiségét, személyességét, hitelességét nem lehet lemásolni, sem helyettesíteni. A „kézi vezérlésű” munkafolyamatok felelősségtudatra nevelik az embert.

A kéz a legtöbb kultúrában a kapcsolatteremtés, a segítségnyújtás eszköze. Ha valakit meg akartak alázni, vagy megsemmisíteni, nem életét oltották ki, hanem csak a kezét vágták le. (pl. Szent László korában...) A kéz gesztusainak is nagyon gazdag, tartalmas jelentése van. Valóságos jelzőrendszer lehet, attól függően, hogyan tartjuk, fogjuk, kulcsoljuk, szorítjuk kezünket. Lehet az elmélyülés, a befelé fordulás, a kérés, az önvizsgálat vagy az ártatlanság kifejezője. Jelezhet bánatot vagy örömet, undort vagy félelmet, nyitottságot vagy bezárkózást. Bizonyos kéztartás jelenthet hatalmat, birtoklást, erőt, de gyengédségről, szegénységről, összetartozásról is árulkodhat. Bizonyára mindnyájatok előtt ismerős a magyar származású, világhírű festő, Ajtósi Albrecht Dürer. Nem eszményített személyeket rajzolt, hanem olyan alakok festményei-rajzai „főszereplői”, akikről érezni, hogy a kegyelmen kívül a küzdelem, a kemény akarat és a szenvedés alakította őket szentekké. De jelentéktelen témák is ugyanígy vonzották ecsetét: lett légyen az egy szerény virágcsokor, közönséges fűcsomó, széltől libbentett papírlap. A legsokatmondóbb, kifejező mestermunkája, amit a legtöbben ismerünk, azt hiszem, mégis az imádkozó kézről készült, immár több mint 500 éves rézkarca, amely a  maga egyszerűségében is nagyon beszédes. Az erről készült másolatok a világ szuvenírboltjainak legkelendőbb kellékei. De gondolhatunk a római Sixtus-kápolna mennyezeti freskójára is, ahol a művész, Michelangelo oly szuggesztíven ábrázolta az ember teremtését: a Teremtő és Ádám ujja már-már összeér...

Az Úr Jézus kezében jól állt az ácsfürész éppúgy, mint a Tóra-tekercs. Kezét bizony párnaként is használta, mikor nem volt hová fejét lehajtania. Nyilvános működése idején nemcsak tanított, vagy az ég madaraira, a mezők liliomaira mutatott, hanem csodákat is tett: megérintette a vak koldust vagy a leprást, Pétert kimentette a viharos tengerből, megfogva jobbját, hogy el ne süllyedjen. Az utolsó vacsorán szétosztotta a kenyeret és a bort, miután kijelentette: „ez az én testem, ez az én vérem.” Feltámadása után pedig azt mondta Tamásnak: „Nyújsd ki kezedet...!”, és megmutatta neki szögekkel átvert,  de megdicsőült kezét és oldalát. Tanítása szerint pedig baljára kerülnek, akik elkárhoznak, és a jobb keze felől azok uralkodnak vele, akik követték őt, és a szeretet tetteiben életüket adták egymásért.

Vagyis ő, mint Isten fia, nem röstellte használni kezét, érzékszerveit, hogy minket minden érzéki csalódástól megmentsen. Nem fantom, nem a képzelet szüleménye: valóságos ember és valóságos Isten. Tudta, nem elég csak a szó ereje, fontosak a mozdulatok, a gesztusok, mert belső igazságokat közölnek, szívünk titkairól árulkodnak.

Ma úgy mondanánk: nonverbális kommunikáció... Engedte, hogy kezébe vegyék tanítványai az ő szent testét, mint kenyeret, újjaival porba írt, és nyállal kente meg a beteg testrészt, úgy gyógyítva a betegeket: süketeket, vakokat, sántákat, bénákat... Magához ölelte a gyermekeket, rátette kezét Jairus leányára és „felköltötte” a halálból. Megáldotta és megszaporított az öt árpakenyeret a kafarnaumi tömegnek, de korbácsot is vett kezébe, ha elöntötte a szent harag, mert emésztette a buzgalom Atyja házáért. Kereszten vérző kezei megdicsőült kezekként ragyognak nemcsak az ikonokon, festményeken, hanem valóságosan is, a mennyek országában.

Testvéreim! Jézus tudta, hogy ha ő visszatér az Atyához, más Vigasztalót küld, aki által velünk nmarad. És mivel a Szentlélek, a harmadik isteni személy láthatatlan módon, de hatásaiban, erejével van velünk és bennünk, felhasználja az apostolok és utódaik kezét, hogy hét kegyelmi csatornáján keresztül, folyamatosan áramoljék belénk az isteni élet.

   2. Az őskeresztények, az első pünkösd óta ezért gyakorolták a kézrátétel gesztusát nemcsak az imádságban, hanem tulajdonképpen a F átadásakor.

A szentségek valójában a Szentlélek ajándékai. Rajtuk keresztül éljük meg hitünket, ismerjük meg Isten szeretetét. Szentségek nélkül nem találkozhatnánk a Feltámadt Krisztussal. Nem élhetnénk Istenből. Nem jutna el hozzánk a megváltás.  Ezek a látható gesztusok, cselekedetek a Szentléleknek köszönhetően áthatják, formálják, átjárják egész életünket, a bölcsőtől a koporsóig. Már az Újszövetségi Biblia írásba foglalása előtt  a Szentlélek sugallatára gyakorolták az első keresztények azt, amit Krisztus kért tőlük. Pünkösd után megértették, hogy ez a hét szent jel az üdvösség nélkülözhetetlen eszköze. Szentségek nélkül képtelenség lenne hívő életet élni. A Szentlélek pedig a szentségeken keresztül ér el a lelkünkhöz. Nem csakrás energiákat szabadít fel, hanem élteti, „működteti” lelki életünket. Ő a rendszergazda az egyházban. Azt  akarja elérni bennünk, hogy ne váljon „megszokottá” Isten jelenléte. Mi ugyan szeretnénk „pórázon tartani” és „lábunkhoz szoktatni”, de Ő mindig más, mindig újszerű, végtelenül nagyobb nálunk. Állandó kihívásra, fejlődésre serkent. Sugallataival, ihletével nemcsak a művészeket inspirálja, nemcsak egyesek múzsája, hanem mindannyiunkat noszogat, sarkall, allandóan megpöccint, ösztökél a jóra, segít eligazodni a jó és rossz döntések meghozatalában. Lelkiismeretünk hangján folyton jelez: hogyan alkalmazkodjunk az erkölcsi törvényhez, hogyan alkalmazzuk Jézus tanítását életünkben, hogyan legyűnk kratívak, hogyan feleljünk meg az isteni élet Jézsuban támasztott követelményeinek. Segít megkülönböztetni az ocsút a búzától, a hitványt az értékestől. Ha pedig nem kérjük Isten Lelkét, nélküle elhervadunk, kiégünk, elszürkül az életünk, nyomorult vegetálás lesz belőle. A Szentlelket állandóan hívni kell. Ez az epiklézis: a lélekhívás. Ez történik a szentségekben.

A szentségek arra valók, arra hivatottak, hogy állandósítsák Pünkösd csodáját. És megfordítva is: a szentségek a Szentlélek melletti bizonyítékok. Ebben a tekintetben is annyira egységes volt az első századok keresztény hite, hogy már csak ezért sem mondhatjuk azt, hogy az egyház emberi találmány...

3. Figyeljük meg, minden szentség külső formájánál vagy anyagánál, a szertartásokban fontos szerepet játszik a kéz. A gesztusok, – legyen az kézrátátel, áldás, megszentelés, keresztvetés, kitárt kéz – a Szentlélekisten titoktzatos jelenlétére, az isteni élet közvetítésére utalnak. Jézus a Szentlélek által tovább él az egyházban: a pap keze a papszentelésben Krisztus kezévé lesz. A püspök megkeni krizmával, hogy majd, amit/akit a pap megáld,  elteljen Szentlélekkel, azaz áldott legyen. A keresztségben, a bérmálásban, az oltáriszentségben, a szentgyónásban, a szentkenetben, de akár a házasok egybefonódott kezében is Krisztusnak az áldó, gyógyító, szerető keze van jelen. Régi festményeken látható Szent János keze Krisztus kezében, Krisztus keze János vállán. Micsoda mély szimbolika: kéz a kézben, az ember és Isten. Benne rejlik e mozdulatban az a fajta állandó isteni jelenlét, megistenülés, isteni kezességvállalás, amelyet az egyházban a Szentlélek biztosít.

Az Apostolok Cselekedete írja, hogy amikor az apostolok megérkeztek egyik közösségbe, „imádkoztak értük, hogy szálljon le rájuk a Szentlélek. Mert még addig egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve Krisztus nevére.  Rájuk tették kezüket, s erre megkapták a Szentlelket”(Ap Csel 8, 15-17)

Tehát csak akkor, és csak az apostolok – a már felkent és kiválasztott apostolok – áldó és kérő imájára szállt le a Szentlélek. Ez is nagyon beszédes. Csak Jézusra szállt le galamb képében, csak Krisztus lehellte „direkt” módon az apostolokra a Szentlelket. Ők viszont már kézföltétellel adták tovább a Szentlelket.

Mert a Szentlélek nem a káosz, a zavar, az összevisszaság Lelke az egyházban, hanem a renddé, az egymásra utaló, az egymáshoz kötő harmóniáé, a konszenzust és egységet teremtő rend Lelke.

Ez a gyönyörű széphavasi kápolna is sok jószándékú, hívő ember közös keze munkája. És a Szentlélek volt a közös tanácsadó, a Bölcsesség lelke, aki megszülte a gondolatot, a szándékot a szívekben, közös nevezőre hozta a művészi elképzeléseket, jóra-tettre serkentette a kétkezi munkásokat és a mérnököket egyaránt.

Igen, testvéreim! Kezünk ily módon a szentség közvetítője, a Szentlélek eszköze lesz. Nemcsak a szertartások alatt, de hétköznapjainkban  is. Ezért nem mindegy: hogyan tartjuk, hogyan kulcsoljuk imára, áldásra, simogatunk-e vele vagy inkább fenyegetünk, netán ütünk. A családapa, amikor áldó  kezét gyermeke fejére teszi, amikor az édesanya imára kulcsolja kezét, amikor kezünk nem ökölbe szorul, hanem megnyílik Isten ajándékai előtt, mer kérni tőle, akarja ezt a szent ráutaltságot, kiszolgáltatottságot, akkor ott elkezd áramlani a Szentlélek isteni ereje, betölti szívünket és gondolatainkat. Engedjünk a szentségek által köztünk levő Szentléleknek, hogy megújítson, szíveinket felforrósítsa. Árasszon belénk életkedvet, hűséget, erős hitet, s akkor nem veszünk bele a világba. Képesek leszünk bátrabban szeretni, kezdeményezni, gyarapodni, itthon munkát és gyermeket vállalni, megbocsátani, növekszik tűrőképességünk, ellenállóbbakká válunk a rossz, a gonoszság fertőzéseivel szemben, marad bennünk elég „lelkesedés”, hivatásunkban, embertársaink, közösségünk szolgálatában. Nem lesz unott, sivár az életünk, felül tudunk emelkedni a munkamánián és a pénzközpontúságon...

1996-szeptemberében Szent II. János Pál pápa Pannonhalmán és Győrben járt. Ez volt a második magyarországi látogatása. Győrben, a szentmise ideje alatt száraz, de szeles idő volt. Az ország többi területén eső áztatta a földet. A Szentatya a mise végén végignézett a hömpölygő ünnepi tömegen, s mintha a nagy szélben a pünkösdi szelet akarta volna megláttatni, ezt mondta: „Azt kérem az Úrtól ennek a népnek, hogy a Szentlélek erős szele érintse meg!”

Ámen.

A széphavasi búcsún, 2017. június 5-én elhangzott szentbeszéd szerkesztett változata...