Keresés
 
 
Megtekintve: 1313 alkalommal
Alkalmi írások - Ünnepi beszédek

Ne tiltsátok meg neki

 

Ne tiltsátok meg neki

 

a cserealji református templomban elhangzott ünnepi beszéd

          János apostol így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űzött ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül.”

(Mk 9,38-41)

          A versengés könnyen féltékenységet szül. Szűkkeblűek leszünk a kívülállókkal szemben, Elvitatjuk jogukat, hogy ők olyan bennfentesek legyenek, mint mi. Főleg azokkal szemben vagyunk gyanakvóak, akik nem hozzánk(felekezetünkhöz, egyházunkhoz) tartoznak, s ahogy tágítjuk a kört egyre gyanúsabbakká válnak azok, akiknek Krisztus kell de egyház nem. Hogy a másvallásúakat most ne is érintsük.

          Annak a Jánosnak –, aki szeretett tanítvány, aki Jézus jobbján szeretne lenni, aki elfogult is egyben, hisz másnak nem engedné meg, hogy Jézus nevében jót tegyen – Jézus az orrára koppint. Teljes nyitottságra, ma úgy mondanánk toleranciára tanít -, a versengés helyett a  szolgálatot ajánlja. Lehűti bennük azt a fajta túlbuzgóságot, amellyel könnyen bigottakká válhatunk.

          Mintegy azt mondja nekik: Nyugi, ők is hozzám tartoznak. Miért féltitek tőlük az evangéliumot? A maguk módján ők is terjesztik, ha teszik a jót, ha a szívükre hallgatnak… Az egyházban igenis létezik józan, természetes sokszínűség. Ez így van jól. Inkább ti vigyázzatok arra, hogy ne klikkesedjetek el, ne zárkózzatok be a túlzott magabiztosságba, - csak azért, mert tanítványaim vagytok. Ne legyetek féltékenyek azokra, akik másképp hisznek, vagy akik elutasítják azt a közösséget, amelyben ti vagytok.

 Jézus nemet mond a kirekesztésre-ő egyetemes. Mindenki az ő oldalán áll, aki jót tesz, ha csak egy pohár vizet is ad az ő nevében.

A történet szerint, amikor az öregasszony egy dolgos, de egyszerű élet végén meghalt, rögtön ott volt a hosszú sorban, és nyugodtan haladt ő is a legfőbb Bíró felé. Amint a célhoz közeledett, egyre tisztábban hallotta az Úr szavait.

Az egyikhez így szól:

- Segítségemre siettél, amikor az autópályán megsebesültem, és bevittél egy kórházba, gyere be a Paradicsomba!

Egy másiknak pedig ezt mondotta:

- Te uzsorakamat nélkül kölcsönöztél egy szegény özvegynek, ezt is nekem tetted, gyere be te is.

A következőhöz pedig így szólt:

- Te több embert megoperáltál súlyos esetekben, így tulajdonképpen nekem segítettél, térj be te is a mennybe.

Ez így ment hosszú időn át…

                 A szegény asszonyt elfogta a félelem. Amint hallotta a sok jótettet, akármennyire is visszagondolt vissza életére, nem jutott eszébe, hogy valakivel valami rendkívüli jót tett volna. Másokat is előre engedett és erősebben kezdett gondolkozni, de hiába, semmire sem emlékezett. Már éppen vissza akart fordulni, amikor egy angyal jóságosan mosolyogva, de nagyon határozottan visszatessékelte.

Szíve a torkában dobogott, amikor megállt. Érezte, hogy Ő kedvesen rámosolyog.

- Te mindig kivasaltad az ingjeimet… Gyere be te is az örökkévalóságba.

          Bizony. Isten szemében a másik ember is saját gyermek. Az én testvérem. Nem ellenfél, nem ellenség. Csak egy közös ellenségünk van- a sátán. Mi keresztények nem egymás ellen dolgozunk. Ha igazán különbek akarunk lenni, ha exkluzívan akarjuk szolgálni, ha kizárólagosan a legjobbak szeretnénk lenni, nosza, akkor legyünk tökéletesek, s kezdjük az evangéliumot magunkon-ha kell vágjuk le a kezünket, lábunkat, amikor az bűnre visz. Szinte sokkolja a túlbuzgókat, minket is. Olyan lélegzetelállító program ez, ami mellett nem mehetünk el kézlegyintéssel. Jézus azt mondja, ne azt keressük, ki miben az illetékes, ne akarjuk megszabni, túlszabályozni a kereteket, hanem legyünk nagylelkűek és szeressünk.

          Ez nem jelenti azt, hogy minden vallás egyforma, hogy mindegy, hogyan gyakoroljuk, éljük hitünket. Toleránsnak lenni nem egyenlő azzal, hogy szemet hunyunk a bűn, a rossz, a hitványság felett. Inkább azt, hogy legyünk hitelesek, abban, amit teszünk, beszélünk- a közösségben is. A beképzeltség merevségbe, gőgbe torkollik. Gondolkodjunk-beszéljünk árnyaltan, differenciáltan, ne húzzunk mindent a saját kaptafánkra. Legyen bennünk irgalom, és elnéző szeretet azok iránt, akik nem egy húron pendülnek velünk. Önfeladás, beolvadás, vagy megalkuvás helyett legyünk készek kilépni az életbe, rácsodálkozni a másikra, érdeklődve az ő kincsei iránt és hálát adni Istennek, hogy hányféle módon adja kegyelmét azoknak, akik hallgatnak a lelkük mélyén megszólaló hívásra. Sosem tudjuk, kin keresztül lep meg minket.

 Ezzel kapcsolatban minap egy történeten akadt meg a szemem:

 Londonban, egy kórházban dolgozom, vannak betegek, akik meggyógyulnak, vannak, akik meghalnak és ebben nincs semmi különös, de nemrég történt valami, ami sok mindent megváltoztatott bennem.

Aznap, nagyon nehezen indult a munka, két szabadnap után amúgy is nehéz visszarázódni, de akkor már korán reggel felbosszantottak és alig vártam, hogy végre egyedül legyek a saját gondolataimmal. Az emeleten, ahol dolgozom, vannak zárt szobák és három nyitott terem, ahol csak függönyök választják el a betegeket. Az egyik sarok, viszonylag csöndes hely, olyan beteg részére van fenntartva, aki – ahogy a nővérek mondják – „félúton” van, nem tudnak rajta segíteni. Rendszerint csak órákat töltenek ott, maximum egy napot, elbúcsúzik a család és vége. Amikor beértem reggel, láttam, hogy ugyanaz a férfi fekszik ott, akit néhány napja hoztak be. 50-60 körüli volt, az arca eltorzult a fájdalomtól, testét megette a rák. Két napja haldoklott, riadtan, kábultan a fájdalomcsillapítóktól. Felesége, nővére és három fia virrasztott mellette. Az asszony néha kétségbeesve segítséget kért, nem bírta nézni, ahogy a férje szenved, de az orvosok és a nővérek tanácstalanul álltak. Az egyik Fülöp-szigetekről származó nővér végül hívott egy papot. A kórház katolikus papját. A család nem volt vallásos, ezért a pap tapintatosan kérdezte meg, hogy segíthet-e. Az asszony csak bólintott.

          Ez a szint mindig nagyon zsúfolt, látogatók jönnek-mennek, orvosok, terapeuták, nővérek futkosnak, teszik a dolgukat, de amikor a pap odafordult a beteghez és elkezdett imádkozni, valahogy mindenki megállt. A másodperc töredéke alatt, az a 20-25 ember, aki jelent volt, a férfi családja, a doktorok, nővérek, betegek, látogatók, takarítók, beteghordók, vallástól és nemzetiségtől függetlenül, fejet hajtottak és a saját nyelvükön imádkozni kezdtek. Az angol, spanyol, portugál, filipin, román, ukrán, bolgár, nigériai, görög, magyar és még számtalan nyelven megszólított Mindenható meghallgatta a könyörgést. A férfi magához tért, és amikor a pap keresztet rajzolt a homlokára, elmosolyodott, valamit suttogott és néhány pillanattal később, végtelen nyugalommal az arcán, elment örökre. Síri csend volt mindenütt, de nem az a fájdalmas tragikus csend, hanem egy lágyan hullámzó, nyugalmat árasztó csend. Békesség látszott az arcokon. Valami történt és ezt mindenki érezte, ez a kis csoport egyszerre, teljesen spontán, valami megmagyarázhatatlan parancsnak engedelmeskedve fejet hajtott egy haldokló ágyánál, imádkozott és hitt. Hitt erősen és alázattal, egy ezer nyelven megszólított, megbocsátó Istenben, életnek és halálnak, betegségnek, gyógyulásnak teremtőjében, egy olyan erőben, ami minden és mindenki fölött áll. Hirtelen eszembe jutottak Izajás próféta szavai: „Nem a halál rabjai, hanem Isten megváltott gyermekei vagyunk.”

          Nem tudom, hogy csak rám volt-e ez ekkora hatással, de úgy sejtem, nem. Mert, bár félóra múlva visszatért minden a régi kerékvágásba, délután elkaptam egy-két nővér és orvos arcát, ahogy átszellemülten bámulják az akkor már üresen álló „sarkot”.

Nem akarok hittérítőt játszani, nem gondolom, hogy az én feladatom lenne. Úgy érzem, kaptam valamit, mi ott mind kaptunk valamit, amire mindenkinek, vallástól és országtól függetlenül szüksége van. Amiről sokszor elfelejtkezem, mert úgy gondolom, hogy az akaratommal úgyis elérem a célom..., aztán elkeseredem, ha nem sikerül.

De ma kaptam: HITET! (Szabó Orsolya in. Új Város, 2013. november)

          Az Úr Jézus radikalizmusa egyszerre zavarba ejt és kijózanít. Szelídségre, türelemre tanít, mert a megroppant nádszálban is lát jövőt, a füstölgő mécsbél kormozó lángja is kitisztulhat. Jézus Urunk arra biztat, hogy becsüljük meg, értékeljük, ami a miénk, előlegezzünk bizalmat annak a kevésnek is, amit másokban észreveszünk, mert lehet, hogy több mint a miénk.

          Jézussal vagyunk-e? Megtesszük-e akaratát, vagy válogatunk tanításai között, hogy lelkiismeretünket megnyugtassuk? Nem kell mindenkiben ellenséget látnunk, hanem inkább testvért, akiben ott szunnyad az istengyermek.

          Persze jogos a kérdés, hogy ha Jézus ilyen lazán kezeli a kívülállókat, akkor csakhamar nem kell egyház, meg hiábavalóak az egyházhoz tartozás feltételei? Akkor nem kell új tagokat gyűjtenünk, misszionálnunk, vagy elég csak a régieket megtartani? Karl Rahner teológus mondta még a második vatikáni zsinat után: a jövő egyházának fontosabb nyerni egy új tagot, mint megtartani kettőt. (Egyébként érdekes, hogy a mobiltelefontársaságok egyik legfontosabb kereskedelmi stratégiája is ez- csak azon csodálkozom, hol van még annyi telefonszám…)

          Az is kérdés, mi van akkor, ha mi tesszük olyanná az egyházat, hogy vannak, akik ebből nem kérnek: Jézus igen, egyház nem. Ha a mi személyes hitünk nem kompatíbilis, nem egyeztethető össze azzal, amit az egyházban látunk – sérelmek, csalódások, gyenge prédikáció, a hívek-tagok erkölcstelensége, gátlástalansága, a sok képmutatás, irigység, nagyravágyás, kitűnni akarás –, mi van ilyenkor? Meg kell alkudnunk, le kell nyelnünk, el kell tűrnünk -, és nem változik az egyházközség élete 20-30 év alatt semmit? De milyen jó, hogy Krisztus mindannyiunkat érdekel, s Krisztust, mindannyian érdekeljük.

          Testvéreim, a választ is megkapjuk Krisztustól. Ha majd olyanná válik a közösségünk, hogy rajtunk keresztül megtapasztalja Krisztust, akkor magától fog hozzánk csatlakozni. Addig is ültessük gyakorlatba mindazt, amit láttunk és hallottunk Krisztustól. Mint egy nagy család, viseljük el,  biztassuk, támogassuk egymást, akkor is, ha  vannak kényelmetlen, bosszantó, kínosan szégyellnivaló dolgok életünkben. Higgyünk egyháziasan, mert mi tanítványok vagyunk s elsősorban a mi feladatunk, hogy bízzunk a krisztusi közösségben is, hiszen az egyházon keresztül kaptuk a hitünket, s azon keresztül tudjuk éltetni és továbbadni. Ez nem mindig könnyű, de megrendítően, fárasztóan szép feladat. Maradjunk kapcsolatban Vele- az imában. Keressük, és próbáljuk megtalálni őt egymás szívében. A Mester oda bújik el.

 A mestert életében legendák övezték. Azt tartották róla, hogy Isten is tanácsért fordult hozzá: -Bújócskázni akarok az emberekkel. Megkérdeztem angyalaimat, hogy szerintük melyik a legjobb búvóhely. Volt, aki azt mondta, a tenger feneke. Mások a Hold túlsó oldalát, vagy egy távoli csillagot ajánlottak. Te mit ajánlsz?

 Rejtőzz el, az emberi szívben!- volt a válasz. Indítsunk hát expedíciót, keressük meg az Urat!

 Ha kellően vágyódunk rá s keressük, megtaláljuk.                                                                                   

 




« vissza
 
 





btz webdesign