Keresés
 
 
Megtekintve: 88 alkalommal
Alkalmi írások - Méltatások

Simó Márton díjához

Simó Márton díjához

Laudáció

 

Kedves egybegyűltek!

Ma azt ünnepeljük, hogy élet és irodalom, élet és újságírás egybetartozik.

A nemzet napszámosainak, a szellem munkásainak, az írástudóknak a szolgálatát értékeljük és becsüljük meg azzal, hogy időnként egyiküket a többiek és az egész közösség példaképévé állítjuk. Leegyszerűsítve a világot: az életben kétféle embert lehet megkülönböztetni: azt, aki ír, és azt, akiről írnak. Ma egy olyan ember előtt tisztelgünk, aki rólunk ír. Nekünk.

Néhai Bálint András azt szerette volna, ha olyan írásművészek kapnák a díjat, akik méltók ahhoz a szellemiséghez, amit ő képviselt.  Akik tehetséggel, felelősséggel, példás tartással és elkötelezettséggel szolgálják és képviselik a régió magyarságának érdekeit. Bálint András, szerkesztőként, mindig azt szorgalmazta, hogy az újságíró legyen szemfüles, felkészült, ismerje a terepet, az írása legyen szép és igaz, kerek és tartalmas, közérthető és gondolatébresztő.

Egy tanmese szerint, egy fiatal szerzetes arról panaszkodott elöljárójának, hogy sokszor nem tud figyelni a szentmisére, legtöbbször pedig nem is emlékszik, miről szólt a prédikáció. Erre a bölcs mester a kamrából elővett egy régi, piszkos kosarat, és azt mondta: „Fiam, most egy héten keresztül, minden reggel hozz a kútról vizet a kosárba!” A tanítvány nem nagyon értette, hogyan használhatná a kosarat vízhordásra, de mivel tisztelte mesterét, engedelmeskedett. A hét elteltével a mester magához hívatta a szerzetest és azt kérdezte: „No, mennyi vizet hoztál?” Ő így felelt: „Egy csepp nem sok, annyit sem, atyám”. A mester bólintott, majd azt kérdezte: „Sejtettem. De kaptál-e választ a kérdésedre?”  „Igen – szólt a tanítvány, s már kezdte érteni –: a kosár azelőtt piszkos volt; most tiszta lett és az is maradt.”

Ezt teszi Simó Márton is. Tudja, hogy az írott sajtó a pillanat terméke, s talán ilyen fölösleges vízhordásnak tűnik. De mégse annyira illékony, mint egy televízió- vagy rádióműsor. Ugyan nem közelíti a könyv maradandóságát, mégis többet ad, mint a kamera- vagy egy hangfelvétel, mert a lét titkait feszegeti, az élet dilemmáit boncolgatja.

Simó Márton hivatástudattal ír, ezzel a talentummal szolgál mindnyájunkat. Élteti őt a remény, hajtja a vágy, a kötelességtudat, hogy nemcsak családjáért kell élnie, a nagyobb közösségért is tennie kell valamit. Nem várva biztatást, megfelelő pályázati vagy politikai csillagállást, belekezd, kezedeményez, újít, ötletel, és megtalálja azokat a jó szándékú társakat is, akik ebben őt segítik. Igen, a fecskék meghozzák a tavaszt. Olyan ő, mint egy álomfejtő: meghökkent, szembesít, elgondolkoztat, mélyebb látásmódra ösztökél mindenkit, aki olvassa heti jegyzeteit, publicisztikáit. És az olvasmányélmény, a gondolat, a felismerés hetekkel-hónapokkal később is ott vibrál, visszhangzik lelkünkben. Nyugtalanít.

A Hargita Népe, amióta ő jegyzi az egyik véleményrovatot, tartást kapott, „összeszedte magát” megbecsültsége emelkedett. Az olvasók, a megye minden sarkában várják a következő Lélekébresztőt, Márton nagy visszhangot kiváltó írásait. Bennem egy kicsit Ferenc Imre kilencvenes évekbeli jegyzetei, azok tónusa, veretessége is visszaköszön Simó Márton publicisztikáit olvasva. Mert Simó Márton rátapint a lényegre, mert van bátorsága, erkölcsi ereje, tiszta lelkiismerete ezt megírni, kimondani a nevünkben. Tudja, hogy valójában Isten a munkaadó. Ő gyógyít, az orvos csak a kötést cseréli, tudja, hogy a véletlen nem más, mint a Gondviselés leánykori neve. De a Gondviselésnek mégis szüksége van ránk, hogy kezünket, lábunkat, értelmünket, pennánkat használja, hogy általa okítson másokat, értékeket közvetítsen, kincseket adjon tovább.

Látszólag nem változik a világ sorsa, mégis, az ilyen médiaapostolok, mint Simó Márton segítenek átvinni kincseinket a sodró idő egyik partjáról a másikra. Be lehet őt skatulyázni kereszténynek, jobboldalinak, konzervatívnak, ettől még tud tárgyilagos lenni, és igenis elfogultan kezelni azt, ami az övé. Amit övéi: nemzete, kisebb és nagyobb közössége magáénak vall, értéknek tart.

Féltő szeretettel, aggódással védi a székely tájat, a népművészet, építészet, a székely kultúra értékeit, járja a falvakat, itthonmaradásra és értékteremtésre biztatva elkényelmesedő és önfeladásra hajlamos véreinket.

Síkra száll szeretett faluja, Atyha érdekeiért is, baráti jobbot nyújt a jó érzésű román honfitársaknak, és, ha néha talán fanyar humorral, de mégis gyengéden, finoman, szépen, alázattal, de ugyanakkor határozottan irányítja figyelmünket mindarra, ami igazán fontos, nemcsak nekünk, hanem unokáink nemzedékének.

Úgy gondolom, Simó Márton író, újságíró, „székely polgárjogi aktivista” olyan próféta saját hazájában, aki a Megváltó útját készíti, egyengeti ebben az erdélyi pusztában. Kultúraszervező és közösségteremtő fáradozásai, barátságos személyisége, mélyen gondolkodó embersége még inkább hitelesíti azt az életművet, amiért ezt a díjat is neki szánták.

Neki, és mindannyiunknak egyaránt ajánlom Pilinszky János Intelem c. versét.

Igyekezzünk gyakorlatba ültetni:

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.

Ne a nászasztalt. A lehulló

maradékot, hideget, árnyakat.

Ne a mozdulatot. A kapkodást.

A kampó csöndjét, azt jegyezd.

 

Arra figyelj, amire városod,

az örök város máig is figyel:

tornyaival, tetőivel,

élő és halott polgáraival.

 

Akkor talán még napjaidban

hírül adhatod azt, miről

hírt adnod itt egyedül érdemes.

 

Írnok,

akkor talán nem jártál itt hiába.

 

 Kedves Márton testvér! Gratulálok! Ad Multos Annos!

LINK:

https://eszm.ro/2019/12/20/szekelyudvarhely-a-fecskek-meghozzak-a-tavaszt-atadtak-a-balint-andras-dijat/




« vissza
 
 





btz webdesign