1. Mi tanúi vagyunk… (Ap Csel 10, 34a. 37–43)

A Szentlélekkel eltelt apostolokat mintha kicserélték volna. Nevükben Péter intéz tüzes beszédet, amelyben érződik a személyes tapasztalat, az érintettség. Ezért hiteles apostola Krisztusnak.

2. Krisztussal ti is feltámadtatok… (Kol 3, 1–4)

Az égiek keresése nem menekülés, nem a földiek lebecsülése, pusztán más értékrend. Ma úgy mondanánk: a prioritások átértékelődnek. Nekünk, hívőknek ez egyenesen életfeladat.

3. Mária Magdolna kiment a sírhoz… (Jn 20, 1–9)

Gyermekkorom kedvenc játéka volt a bújócskázás. Amíg játszótársunk bekötött szemmel elszámolt tízig, addig igyekeztünk úgy elbújni, hogy nehezen vagy egyáltalán ne találjon meg. Hogy minél többször ő legyen a hunyó…

Azt hiszem, mindannyiunkban benne van ez a bújócskázó hajlam. Ahogyan a Teremtés könyvében olvassuk az első emberről, aki a Paradicsomkert fái között megpróbált elrejtőzni Isten elől. Szeretnénk elbújni az Úr elől mi is, hogy minél nehezebben találjon meg. Mindeközben keressük, folyton sóvárgunk, vágyakozunk utána. Nosztalgiázunk gyermekkorunk patyolattiszta istenélményei után, a múltba, vagy vágyainkba, ábrándjainkba menekülünk, ahol, még úgy hisszük, felismerjük őt. Ha egy kulcscsomót, egy maroktelefont, egy fésűt vagy egy szemüveget elveszítettünk, aztán megtaláltuk, úgy érezzük, nem kell tovább keresnünk: most már a miénk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Istennel is így van.

Úgy járunk, mint Mária Magdolna húsvét reggelén. Keressük, de csak nyomokat látunk. Egyre hevesebben ver a szívünk, aztán találkozunk vele, s nem hisszük el, hogy ő az. Kertésznek nézzük… Mi másképp képzeltük a találkozást, másnak gondoltuk volna a feltámadottat. Más pápát választottunk volna… De Isten humora, tapintata és szeretete felülmúlhatatlan.

Szent János, az egyik koronatanú örökíti meg a jelenetet. A szeretett tanítvány és Péter komolyan veszik az asszonyi híresztelést, és lélekszakadva rohannak a „tett színhelyéhez”. A sír üres, a kő elhengerítve, a leplek gondosan összehajtogatva, hűlt helye az eltemetett Mesternek.

János „látta mindezt, és hitt”. Neki ez elég volt. „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem…” – visszhangzott benne. Az üres sírral való szembesülés megszülte lelkükben a hitet. Majd következtek a Feltámadottal való meggyőző találkozások élményei, amelyek átsegítették őket minden nehézségen. Még a vértanúságon is.

A kereszténység nem szokványos vallás. Nem egy földi vezér alapította tan, amelynek több-kevesebb követője akad. A kereszténység, élén az apostolokkal és utódaikkal, a feltámadás tanúja. Jézus az Úr! – ez volt az első hitvallás. Ez a tény, ez a titkos valóság hitünk lényege, gerince, alapja, gyökere. A feltámadt Jézus az élet végtelen, örök távlatát nyitotta meg.

Eddig azt hittük a(z) (biológiai) életről, hogy magában hordja a halált, és azzal le is zárul. A halál nélküli vagy halál utáni élet meghaladta emberi tudásunkat. Húsvét óta tudjuk, hogy élet és halál nemcsak egymásba szövődik, hanem létezik örök, színtiszta, isteni élet, ahová nekünk is bejárásunk van.

A megváltás azt jelenti, hogy, Jézus az Úr, akinek hatalma van a halál fölött, aki eltörölte a bűn átkát, a halált. A tanítványok, akik eleinte „gyámoltalan szeretetükkel ott ténferegtek Uruk sírja körül, és nyomorúságos eszközökkel akarták feltartóztatni, visszatartani az enyészet folyamatát és szagát…, akik aggodalmaskodva bújtak össze, mint az állatok a viharban” (G. Bornkamm), a feltámadt Krisztusban azonosították a keresztre feszített Názáreti Jézust, aki él, és átalakítja az élet minden vonatkozását. Magukra találtak. Helyére rakták a korábban csak félig-meddig megértett isteni igéket, és életük árán is tanúskodni kezdtek Krisztus feltámadásáról.

Ma is ebben rejlik húsvét feladata, ereje. Ez hitünk erőforrása.

Lehet, hogy azért fáradt meg a keresztény Európa, azért néptelenedtek el templomaink, mert „belül” már nekünk sem jelent mindent Jézus feltámadása. A keresztény szimbólumok elpogányosodtak, értelmezésükbe befészkelődött a fogyasztói mentalitás. A húsvétot tojásos, nyuszikás, giccses kikelet-ünneppé züllesztettük, tavaszváró, termékenységi kultuszt „faragtunk” belőle. Csak laikusokként, kívülállóként tekintünk Jézusra. Holott ő a feltámadás okán, ezért Krisztus! Hogy is tudnánk róla, ha nem támadt volna fel… De ő Isten hatalmas fiának bizonyult, aki feltámadt a halálból. Ő az élet Istene, az élő Isten, akit nem lehet sziklasírba zárni. Megváltó és megdicsőült testében megdicsőítette az anyagvilág egy darabját, és mostantól, feltámadott módon velünk van, jelen van a vasárnapi kenyértörés közösségében.

Van ennél nagyobb öröm egy keresztény életében? Elfelejthető egy percre is, ami Krisztus feltámadásából következik? A tapasztalat azt mutatja, hogy kellenek a kis és nagy halálok, hogy megérezzük a feltámadt Jézus segítségét. Mint az apostolok, a korábban reménytelennek tűnő helyzetekben egyszer csak felismerjük: ő az, itt van, feltámadt! Életünknek nincs az a mélypontja, ahonnan ne lenne felemelkedés, nincs az a nyomorúságos alvilág, ahonnan ne emelne ki minket Krisztus. Bármily meglepő és hihetetlen Krisztus feltámadása, nekünk Mária Magdolna ragaszkodásával, az apostolok elszántságával kell tanúskodnunk mellette. Ez örök életünk záloga.